Pető Edina Fadette

Versek

Pető Edina Fadette

Cukor és angyal

Amikor még hallod, hogy mit mesél

a vén komód, a hold fénylő bumeráng,

s a csillagok csilingelő puzzlefigurák,

álmok pókhálóhintaján ringatózva

átszeled az óperenciát.

Éjjel bölcsőben ringó mesék altatnak,

nappal visongva ugrókötelezik

veled a világ.

Amikor még látod barázdák mélyén

a valódit, a fonáktalan felhőkben

ott a bárány, s a félszemű kalóz,

a könnycseppek csak harmatok,

ágyad felett, mint megannyi könnyű

lepke, angyalok suhannak.

Amikor még érzed, a létnek szárnya van,

s oly édes, mint cukortartóban a kockák,

amiből várat építhetsz,

és ha futsz, lobog, repül hajad a szélben,

minden láthatatlant megérintő gyermek vagy még,

s kicsiny szíved e csodákba épp belefér.

Pető Edina Fadette

Hiánysorok

Ma nem kérdez semmi,

magányom is elcsitult, mint megfáradt

hintaló, ha gyermeteg himbálásait megunja.

Papírra vetik magukat a szavak,

a százlábú betűk virgoncan sorokra

súrlódnak, aztán elnyugodnak

a ceruzahegyben

örökkévalóságba simulva.

Ma hallgat minden kérdés,

a fények áldozatokká érlelődnek,

s éjjel díszléptekkel, elszánt menetben

csillagok oltárára feszülnek.

Lomha dorombéneket fúj a szél,

a sötét ablakát egyedüllétpárkány

porosítja, néha felvillan egy éjből

kirikkant, fénylő lomblevél,

s ablakok üvegére világít,

mintha tűvé soványodott reményharcát

küzdené a rendíthetetlen valósággal.

Ma nem kérdez semmi,

rideg árnyak verődnek a házfalakra,

hallgatag hajnalokba ringat

a sötétnyugalmú éj,

s a hold őrködik némán felettem.

Pető Edina Fadette

Arc a tükörben

hiszem, hogy él,

szikraszemű tekintetével lángba boríthatná a Földet,

napjaim szövetéről mégis kifakult a fohász, csak halvány

nyoma leng át színtelen óráim üvegén.

Hónapok dísztelen láncolatán át engedelmes tüdővel

fújtam mások buborékgömbjeit, egy ideje fejjel lefelé,

hatvan fokos lázadásban taposom az időkereket.

Hitem elgurult gyémánt, helye némán kong

magányom mélyén s jövőtlen jelenbe burkol.

Sürget, emelkedjek a hullámok fölé, lovagoljak

a szelek gerincén, de én napsugáron hintázni,

a holnapban bizakodni vágyom, amiben a legjobban hihetnék.

Reményem tűbe fűzhető szalmaszál-vigasz, de néha,

gyűrött álmaim redői alatt megcsillanni látom Arcát a tükörben,

s akkor mosolya a szívemig ér.

 

Fadette

Virradat-variációk

 

holdarc fényében kövérlik az Éj

bólongat a Sötét

faág kezére Csönd ül

lombok orcáin kikel a hajnalpír

 

bólongat az Éj

lombokon kövérlik a Sötét

csöndág kezére Hold ül

hajnalpír-orcán kikel a Fény

 

éj-orcán kövérlik a Hold

lombok kezén kikel a Sötét

hajnalpír-ágra Fény ül

bólongat a Csönd

 

Fadette

Szerelemsirató

 

Ősz tátong már

az árnybaborult égből-

a ráncoktól barázdált Nap

öreg könnyei

szikkadt délutáni levelet színeznek-

ágkezeken gubbaszt

a bánat fázósbarna fiókája,

didergősre vacogtatja

 

a szerelemsirató este.

 

Lombok közt

tündérszoknyában,

lengén suhan a nyár,

a csalfa vígleány,

hátradobott csókja

bimbózó-sárga vigasz,

kacajának mámora

az anyaföld avarán,

az est szívében

dárdaként megáll

 

Fadette

Őszi életrajz

 

kis hokedlit hozott mindig,

hogy elérje az ágakat-

minden levél festésre várt,

októbertelen pimaszsággal

tette rozsdaetté a fákat,

úgy gondolta, sose éri novemberi hó

 

ahogy kékülő ujjai

minden ágbogot lemázoltak

a tükörben már töretett tagjai fogadták

kíváncsi tekintetét,

s fiatalkori halántékára

lassan

ezüstöt köhintett

a Tél

 

Fadette

hét perc

 

csak hét perc

és a füst kicsap

fakószín fellegére elbocsát

s karma karimáján lengsz még

míg utolér

a gyóntató átlényegülés

s feloldozni vágyod

porladásod

 

érkezett az Október,

köhögős szemekkel, nagykabátban

méricskélte embereit,

sápadt-sárga arcukat,

remegő kezeiket.

 

Nem szólt, csak egy

cigarettára gyújtott,

s szalonnabőrkét rágcsált,

hatalmas volt,

s maga után avarleveleket

hagyott, mit hamarosan

utcaseprők kotrói

emésztettek fel.

Fagyos éjjelen tűnt el

-Én láttam-

a függöny mögül

révedve figyelve-

 

otthagyva hidegkék arcokat

bordó rózsákkal,

kik az éjjelen

igézően nyitott, nagy szemekkel

hullottak alá

szerelmük mélygödrébe…

 

Akkor is cigarettázott…

Fadette

Vallomás

 

lehullni készült

az első vigasztalan vallomás,

de a felhők közt fennakadt,

mire megőszült a nyár

s az avarrá érett emlékezésben

elaggott reményként zörög

 

meztelenné vedlett fák közül

kihajlik a karod

elfehérült ujjaidon

bánatba száradt levelek

mély odúból pillantásod követ

suttogó szavaid özöne parttalan